Rendhagyó posztsorozat következik, a magyar csapat amerikai élményeiből. Tartsatok velünk, ha kíváncsiak vagytok életünk egyik legnagyobb kalandjára!
Április 13-án kora délutántól kezdve szinte folyamatosan zizegtek a telefonok a magyar csapat tagjainak a zsebében.
– A kontaktlencse tartóban lévő folyadék az ugye nem számít?
– Gazdatestet keresek (leginkább hímneműt),aki a kimaradt folyékony smink cuccaimat átviszi
-Hoz valaki bőröndmérleget holnap a reptérre
– Jézusom, mi az a bőröndmérleg és miért van nektek olyanotok?
– Nem merek elaludni, mert félek, hogy nem kelek fel reggel, valaki csörgesse már meg a csoportot, hogy mindenki felkeljen!
– Ha valaki reggel 7-kor fel mer kelteni, annak 50 burpee a büntetése!
Másnap reggel, a reptérre tartva kezdtek el beérkezni az sms-ek a légitársaságtól:
“Az ön járata megtelt, de kézipoggyászát díjmentesen feladhatja”
“Sajnálattal értesítjük, hogy az ön járata előreláthatólag 40 percet késni fog.”
Persze megint izzani kezdtek a telefonok:
– Verseny ruhát, cheer cipőt, pompont mindenki a táskába tegye, fel ne adjátok a bőröndben, mert lehet nem ér oda!
– Ha eredetileg 50 percünk lett volna átszállni Amszterdamban, akkor így már csak 10 maradt?
– Hát ja, de majd futunk!
Végül szerencsére a csomagok nagy részét sikerült megmentenünk a KLM karmai közül, és a táblákat és megafonokat sem akarták elvenni tőlünk. A váróban a többi utas nagy örömére megcsináltuk a már-már szokásos reptéri stuntolós képeket (volt, aki egy teljes gyaki részletet nyomott le utcai cipőben). Végül pedig még a váratlan meglepetésként a színen feltűnő Korda Gyuri bácsival és Balázs Klári nénivel is lőttünk egy közös képet.
Izgultunk nagyon a rövid átszállási idő miatt, de mázlink volt, mert a gépen még a levegőben bemondták, hogy kérnek mindenkit, hogy leszállás után engedjék a magyar csapat tagjait előre, mert már várják őket a beszállókapuknál. Az amszterdami reptéren így egy hosszú sprint után kicsit kifulladva és leizzadva ugyan, de elértük a gépet.
Az Amszterdam – Atlanta közötti majd kilencórás út viszonylag eseménytelenül telt, és szerencsére az amerikai határon is simán átjutottunk.
Az utolsó, 24 órán belül immár a harmadik gépre olyan rutinosan szálltunk föl, mintha csak a négyeshatossal mentünk volna két megállót. Az út végső kihívása a bérelt autók megtalálása volt, ami a hatalmas orlandoi reptéren nem is volt olyan könnyű feladat. Röpke 40 perc vezetés után pedig hajnali kettő körül el is érkeztünk a szállásunkra, a Champions Gate egyik 30 fős nyaraló apartmanjába.
A következő posztban a verseny előtti napokról olvashattok majd.
